Búcsúzó

Ez a nap is elérkezett... Mondhatni már a második blogomat "temetem el", és ez valamilyen szinten büszkeséggel tölt el, de némileg fáj is. Fáj a gondolat, hogy vége van, fáj, hogy többet valószínűleg egy betűt nem írok ide. De úgy gondolom, hogy megérdemlitek, hogy elmondjam nektek, honnan is jött az ötlet...
A kis Klau odavolt (vagyis van) egy sorozatért, aminek a címe NCIS. Megfogta őt McGee esze, Abby bolondsága, Ziva bátorsága, Gibbs ereje és Tony, nos úgy mindenével. A kis kb. 13 áves lány minden este hétkor leült és végig nézte a filmet és ábrándozott, hogy milyen jó lenne különleges ügynöknek lenni, ekkor még nem tudta ő sem, de már megszületett Laura különleges ügynök is. Eltelt egy év és még mindig nem adta fel az álmát, hogy egy nap olyan lesz mint ők. Amint rájött, hogy ez szinte lehetetlen gondolkozni kezdett. Az órák közben is agytekervényei nyikorgásától volt hangos a terem. Aztán elkezdett írni egy blogot a kedvenc bandájáról és végül arra jutott, hogy így az lehet ami akar, ezért megvalósította álmát.

Meg kell nektek köszönnöm, hogy végig követtétek botladozásom a nyomozás világában. Elkaptatok, ha feladtam volna. Ha úgy vesszük, csak miattatok folytattam és fejeztem be ezt a blogot is. És ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, hogy támogatott. De a legnagyobb köszönetek tulajdonosait mégiscsak meg kell említeni... Először is Raminak tartozom hatalmas hálával, mert mindig támogatott. Szeretlek én bolond, bölcs barátnőm <3 Aztán volt nekem egy folyamatos kommentelőm Judit, aki mindig tartotta bennem a lelket. Hanna, Szuzi, Fanni mellettem álltatok ebben a blogban is és ezt is köszönöm.
Ezt a blogomat is hasonló kép sikerült befejeznem, mint az R5 Forever-t... Milliószor gondolkoztam azon, hogy hagyom a francba az egészet, de valamiért nem tettem. És most hogy ezt a bejegyzést írom, egy kicsit sem bántam meg. Őszintén kijelenthetem, hogy ez a blog... eddigi írói munkásságom alatt a legnépszerűbb, amit megint csak nektek köszönhetek.

Hogy ti is lássátok miért is hálálkodok ennyit, ezért egy kis jelenlegi állást is felvázolok:

Feliratkozóim: 22
Oldalmegjelenítés: 9140
fejezetek száma: 20+epilóg
Országok, ahol olvassák: Magyarország, Egyesült Államok, Indonézia, Románia, Szlovákia, Németország, Oroszország, Hollandia,Vietnam, Egyesült Királyság
Megjegyzések: 57


Egyébként tervezek új blogot nyitni, amit 2015-ben fogok publikálni. Addig is egy nagy ölelés mindenkinek így búcsúzóul:

Ezer csók és ölelés...

Epilóg

"... Az idő a születés és a halál között igen rövid. Ziva David különleges ügynök örökké a szívünkben fog élni és biztat majd minket, hogy sose adjuk fel..." - fejeződik be a búcsúztató szöveg, immáron a mi nyelvünkön is. Úgy van Izraelig repültünk társunk kedvéért. Néma csendben sétáltunk a gépünkhöz. Laura és Hanna zokogva borultak a székbe, Tony-n pedig még mindig látszódik, hogy alig akarja elhinni ezt az egészet. McGee a laptopjába bújva igyekszik elterelni saját figyelmét, Doki Abby-t vígasztalva ücsörög, Palmer pedig maga elé bambulva pihenteti még ki nem készült agysejtjeit. Gibbs meg csak bámul ki az ablakon. És amit ti is tudtok az az, hogy én mit csinálok, mesélem a történetünk végét... Jól halljátok, vége van. Ahogy leszáll a gép mi búcsút veszünk egymástól és éljük tovább saját életünket. De addig is elárulom érdekes életem utolsó tényét... Mi mindig egy csapat leszünk, történjen bármi is. És...
- Anya, anya! - szakít félbe kislányom kirohanásával. Laura letörli a könnyeit és mosolyogva Sophie-ra néz. - Lehetek én is különös ügynök? - néz anyjára boci szemekkel, mire mindenki elmosolyodik egy kicsit, mind a használt szón, mind a kérdésen. Drága feleségem minden erejét összegyűjtve készül választ adni.
- Sophie...- kezd bele, mire lányom szeme felcsillan. - Nem.
És az egész kezdődik előröl, de ahhoz a sztorihoz már másik kommentártort kell keresniük.
- Min gondolkozol Ross? - szegezi nekem a kérdést Tony.
- Csak azon, hogy... Vajon milyen lesz az életünk ezek után.
- Olyan, mint eddig, csak más - jelenti ki Palmer.
- De valamit meg kell, hogy ígérjetek - néz körbe Abby, mi pedig csak kérdőn pislogunk rá. - Soha ne hagyjatok magamra...
- Abby, mi mindig itt leszünk, ahogy Ziva is. Egy csapat voltunk, vagyunk és leszünk is. És ezen senki nem fog tudni változtatni....

- 20. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 2. rész)

- Ross -

- Még te tanítottál meg egy kicsit olaszul, így ezen a nyelven búcsúzom most el tőled... - néz mereven Ari Zivára, aki becélozza testvérét. - Addio Ziva... - mondja utolsó mondatát, aminek végén Ziva lő, Ari pedig a földre rogy, viszont nem csak őt találták el. Ziva után kapva ereszkedek le vele a földre. Vére lassan folyik végig a kezemen, majd a földön. Néma csendben felállok és körbenézek, de a terrorista csapatból csak a halott vezető van még itt.
- Vége van... - jelenti ki Gibbs.
- Ez... Nekem most túl sok - ejtem le lassan a fegyverem.
- Ross... - fogja meg a vállam Gibbs.
- Ez akár én, te, vagy Laura is lehetett volna! Úristen, Laura... Be kell hozzá mennem, de nem hagyhatlak itt.
- Ross! Menj!
- De....
- Ez parancs volt! - erre bólintok és elrohanok. A kórház nagyon messze van a tartózkodási helyemtől, így fogtam egy taxit. Elhadartam a címet és kicsit meg is sürgettem a taxist. Ahogy végignéztem magamon elszörnyedtem. Kezem és fehér pólóm véres, a víz kiver és mindjárt elhányom magam. Viszont nem volt sok időm ezzel foglalkozni, mert ahogy megérkeztünk fizettem és kipattantam a kocsiból. A recepcióhoz készültem, de mivel kiszúrtam McGee-t a folyosón, így erre nem volt szükség. Tim ahogy meglátott mély levegőt véve kezdett el felém lépkedni.
- Ez már most rosszul néz ki - mondom, ahogy mellém ér.
- Most hozták ki a műtőből.
- MI?! Miért műtötték?!
- Ross a baba... Már nem tudták megmenteni. Túl erős volt az ütés, amit kapott - erre berohantam a kórterembe, ahonnan McGee-t láttam előtte kilépni. Laura sápadtan feküdt a kórházi ágyon.
- Mitől vagy tiszta vér? - hallom meg magam mögül Tony hangját. Ebben a pillanatban esett csak le, hogy nekem kell elmondanom nekik. DiNozzo felé fordultam, és tippem szerint az arcomról lesült minden, amit mondani akartam. - Azt mondta... ha feladod már esélyed sincs újra kezdeni, de ha harcolsz, nincs is rá szükséged - dől a falnak, majd lassan a földre csúszik.
- Csodálatos nő volt. És nagyon szeretett téged - lépek a csaphoz és nézem, ahogy a csobogó víz lassan pirossá válik.
- Az. És...
- Mr. Lynch? - lép be egy fehér köpenyes alak.
- Igen? - fordulok felé.
- A felesége állapotáról jöttem tájékoztatni.
- Hallgatom - pillantok Laurára.
- Napok kérdése és felébred, de a kis gyerek elvetélt - közli ridegen.
- És a lányom hol van? - állítom meg mielőtt kimenne.
- A húgánál, itt a folyosón - megy ki, majd én is kirontok a kórteremből.
- Hanna! - ölelem meg a kishúgom, majd a kezembe veszem Sophie-t.
- Jobban van?
- Napok kérdése és felébred, viszont Ziva... - erre ijedten fürkészni kezdi a tekintetem. - Meghalt...

- 19. fejezet - (Egy utolsó lélegzet/ 1. rész)

- Laura -

Kirohantam az épületből és a belváros sikátoros része felé futottam. Fejemben cikáztak a gondolatok, hogy vajon megölik-e a lányomat vagy sem. Ha most megtalálom Arit, akkor nem éli meg a holnapot. Rengeteget edzek, de érzem, hogy ez a futás nem tesz jót egyik részemnek sem. Átrohantam az úton, ahol kis híján elcsapott egy kocsit, de mindez engem mit sem érdekel, hiszen az egyetlen kicsi lányom veszélyben van. Befordultam az egyik sarkon, ahol valamivel könnyebb lett a zsebem. Na most Ross még idegesebb lesz, mivel kiesett a mobilom a zsebemből. Megpillantottam egy ismerős alakot és igyekeztem ennek hatására még gyorsabban haladni. Ari nem mozdult, csak állt ott, mint egy darab fa és a Sophie-t sem tartotta a közelében. Mereven nézett rám és várta, hogy odaérjek. Amint ez megtörtént kirúgta a lábam én pedig a földre esve levegőért kapkodtam. Beráncigált a sikátorba, majd onnan be egy omladozó ház tömbbe. A földre lökött, így megpillanthattam egy rozoga ajtó mögött az apró lila szívecskés cipő párocskát.
- Sophie! - kiáltom el magam, miközben felpattanok és berúgom az ajtót. Viszont Sophie nem volt ott, csak a cipői.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen megtalálod? - lép mögém gonosz kacajjal Ari.
- Kérem vissza a lányomat! - sziszegem a fogaim között.
- Szerezd meg, ha tudod!


- Ross -


A kocsival igyekeztem átsuhanni a hatalmas forgalmon, ami nem igazán jött össze, ezért szinte kitépve a kocsiajtót szálltam ki a járműből. Messziről láttam, hogy a többiek is igyekeznek átjutni a dugón, de ez most a legkevésbé sem érdekelt, inkább elkezdtem rohanni. Az egyik saroknál megtaláltam Laura telefonját, így még inkább elkezdtem rohanni. Az első sikátorhoz érve körbenéztem, hátha látok valakit, de semmi. Legbelül viszont éreztem, hogy itt vannak, így hát bementem és befordultam az ajtó nélküli ház résen. Vettem egy mély levegőt még mielőtt tovább indultam volna és ahogy lépni készültem, valaki elkapta a karom. Idegesen kaptam hátra a fejem, de legnagyobb szerencsémre Ziva állt mögöttem. Tovább akartam indulni, azzal a tudattal, hogy fedez engem, de elém állt.
- Had öljem meg én - néz rám határozottan.
- Ziva ez az ember...
- Tudom mit tett. De miattam nem halott még, ezt rendbe kell hoznom!
- Itt leszek mögötted - teszem a vállára a kezét. Elindulunk és egy szoba mellett haladunk el, amiből sírás hallatszik ki. Zivára nézek, aki bólint, hogy törhetem az ajtót. Nem volt túl nehéz dolgom, mert a zsanérok már nem tartották a súlyos tárgyat túl erősen. A sarokban Sophie kuporgott, térdét szorosan magához szorítva. Szőke haja kócos volt, ruhája pedig több helyen szakadt, nyilván a ráncigálástól. szívem majd megszakadt, hogy így kell látnom az egyetlen kislányom. Odarohantam hozzá és ölbe vettem. Ziva szólt Tony-nak, aki a csapat többi tagjával együtt. Akartam nekik szólni, hogy vigyék innen Sophie-t egy biztonságosabb helyre, de egy hangos és szívbemarkoló női sikoly megakadályozott. Gibbs kezébe adtam a kis szőkeségem és a hang irányába rohantam. Berontottam egy hatalmas helyiségbe, ahol Laura támaszkodott szinte már összerogyva, a hasát fogva a falnak. Odasiettem hozzá és abban a pillanatban éppen hogy engem elkapva összeesett.

 Egy könnycseppet véltem felfedezni az arcán, ahogy lassan végigfolyik rajta. Hüvelykujjammal letöröltem és kiabáltam Tony-nak.
- Vigyétek őket a kórházba! Amint tudok én is megyek - állok fel a feleségem mellől.
- Te hova akarsz menni? - néz rám Gibbs.
- Még az épületben van.
Tony és McGee elvitték a lányokat, mi hárman pedig tovább mentünk. Fegyverrel a kezünkben, néhol gyors, néhol lassú léptekkel haladtunk. Egy alakot láttunk kirohanni a kijáraton. Utána futottunk és Ari már a tűzlétráról nézett le ránk. Egyből rászegeztük a fegyvert mind a hárman, de ő ezzel mit sem törődve nevetve dőlt a korlátnak.
- Tudod Ross, nagyon hasonlítasz Gibbs-re. Ő is ugyanilyen tehetetlen, ha a családjáról van szó - nevet gúnyosan. Ha nem Ziva lenne az, akinek le kéne lőnie, akkor már a fejében lenne a töltény.
- Hárman vagyunk ellened! Esélyed sincsen! - kiabál Ziva. - Lásd be Ari, vége van...
- Tényleg? - vonja fel a szemöldökét, majd csettent egyet. A tetőről fegyveresek bújnak elő és a célzó fény egy ügynökre mutat...

- 18. fejezet -

- Laura -


Kirohantam Ross után az utcára. Hirtelen még nem is tudatosult bennem semmi sem. Ez az egész olyan... Zavaros. Ugyan még az agyam nem, de a lelkem felfogta a történteket. Megláttam Ross-ot, a könnyes szemeit, ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam és elkezdtem zokogni.
- Megtaláljuk. Ígérem - lép hozzám közelebb, viszont én hátrálok. - Laura én...
- Nincs szükségem se a sajnálatodra, se az ígéreteidre! Nekem csak Sophie-ra van szükségem... - ordítom, de a végére elhal a hangom.
- Előkerül, ebben biztos vagyok. Majd mi ketten előkerítjük - fogja meg a kezem.
- Próbálsz nagyon magabiztos lenni, csak valamit nem veszel észre
- És mi lenne az? - kérdezi flegmán.
- Hogy amióta egymás mellett vagyunk, az egyébként is pocsék életünk...
- Még rosszabb. Ezzel azt akarod mondani, hogy elkéne válnunk?
- Egyenlőre csak annyit akarok mondani, hogy ez BAROMIRA NEM FER! - ordítom sírva.

- Ez az egész most csak azért tűnik ilyen vészesnek, mert ilyen állapotban vagy és mert Sophie eltűnt. De én tudom...- vesz egy mély lélegzetet. - Hogy együtt megoldjuk, mert az hogy néhány éve nem rohantam el az ügynökségről, életem legjobb döntése volt - ölel magához. Át fut a fejemben az eltelt évek minden kínja. És felmerül bennem a kérdés "Megéri?"
- Sajnálom...
- Nincs miért bocsánatot kérned. És most gyere! - száll be a kocsiba.
- Hova?
- Bemegyünk az ügynökségre - jelenti ki. Beszálltam mellé az anyós ülésre, majd elindultunk. A sírást, az idegeskedést és a gyűrűm piszkálását képtelen voltam abbahagyni, így az egyetlen ésszerű megoldáshoz fordultam, elkezdtem kutakodni a kesztyűtartóban.
- Mit keresel? - kérdezi meg Ross, miután már majdnem mindent kiszedtem, ami a kis tartóban megtalálható volt. - Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni - ingatja a fejét.
- A táskámban van - esik le a tantusz, hogy hová tettem. Megfogtam a nyugtatóval teli dobozt és a kezembe borítottam belőle, majd beszedtem.

- Ezt most tegyek úgy, mint aki nem látta? - lepődik meg a mellettem vezető férjem, de nem válaszolok, csak bámulok kifelé az ablakon. - Mióta szedsz gyógyszereket?
- Azóta, hogy anya meghalt. Azért nem mondtam el, mert nem rendszeres, csak néha szükséges, hogy...
- El kellett volna mondanod. Társak vagyunk, de ha ez nem elég, akkor férj és feleség. És tudod ez...
- Tessék? - szakítom félbe Ross-ot a telefonom felvételével.
- Úristen Laura minden oké? Olyan a hangod, mint aki...
- Sophie-t elrabolták - sírok továbbra is. Közben megérkeztünk az ügynökségre, ezért Hanna gyors és ijedt beszédét kinyomtam. Kiszálltam a kocsiból és mit sem törődve azzal, hogy Ross még le sem állította teljesen a motort. berohantam az épületbe, és a lépcsőházhoz rohantam, mert a liftünk mostanában nem engedelmeskedik nekünk. Kettesével szedtem a lépcsőket és nem igazán néztem az orrom elé, talán ez volt az oka, hogy az igazgatóba ütköztem.
- Laura? - néz rám csodálkozva.
- Elnézést, csak rettenetesen sietek - fojtom vissza újra és újra előtörni készülő zokogásom. - Ha megbocsájt...
- Persze menj csak - int, mire elviharzok mellettem. Szinte kiesek az ajtón, egyenesen be az irodába. Tony és McGee valamit épp nagyon tárgyalnak, Ziva meg telefonál. Az asztalomhoz futok, és levágódok elé. Bekapcsolom az asztali gépemet, és elkezdek keresgélni a fiókomba. Előveszem a fegyverem és a képernyőre pillantok. Látszódhat rajtam, hogy valamit mondani akarok, csak nem jön ki hang a számon. Szemeim újból könnyekkel telnek meg és legszívesebben kihajítanám a monitort az ablakon.
- Minden rendben van Lau? - néz rá, ijedten Ziva, mire csak megrázom a fejemet és a képernyőmre mutatok, aminek hátterén Ari van a lányommal a kezében. Közben Ross is befutott és ahogy meglátta azt amit én, egyből tiszta düh ült ki az arcára.
- Kinél volt utoljára a számítógép?! - kérdi idegesen.
- Elvitték javíttatni és ma reggel hozták vissza. Talán 15 perce - válaszolja Tony. - Mi van veletek? Olyanok vagytok, mint akik valamit elvesztettek - néz ránk érdeklődő fejjel., de válaszolni nem tudtunk, mert apa rohant le a lépcsőn.
- Egy raktárnál látták utoljára Ari-t, egy kis szőke lányt ráncigált maga után - áll meg, de még levegőt sem kap rendesen.
- Sophie... - nézünk egymásra Ross-al.
- Pontosan hol? - kérdem és hangomon meglehetősen erősen kihallatszik, hogy a remény utolsó szikráját pillantottam meg.
- Belváros, a sikátoros területen - jelenti ki, én meg felkapom a fegyverem és elrohanok. Ha most nem találjuk meg Sophie-t, akkor lehet, hogy sohasem...

- 17. fejezet -

- Ross -

Most az egyszer időben fel sikerült kelnem az ébresztő előtt, amit ki is kapcsoltam, hogy Sophie és Laura tudjanak aludni. Leballagtam az üresen álló nappaliba és a falnak dőlve a földre csúsztam. A mobilomat bámulva gondolkoztam, hogy felhívjam-e Gibbs-et, vagy ne. Végül arra jutottam, hogy megteszem. Tárcsáztam a számot és vártam. Először is arra, hogy Gibbs felvegye, másodszor pedig valami csodára. És természetesen a hangrögzítő kapcsol be.
- Te meg mit csinálsz? - ballag le kómásan Laura.
- Próbálok elérni valakit, aki nem veszi fel a telefont, ha csak nem te hívod - kelek fel.
- Miért akarod felhívni Zivát? - néz pöszén.
- Gibbs-et akartam hívni, de most hogy mondod Ziva is ezt csinálja - kelek fel.
- Miért is? Nem érdekes. Két óra múlva Sophie-nak bent kéne lennie az oviban, Elviszed te vagy vigyem én?
- Vigyük együtt - húzom magamhoz. - Úgyis azt hiszik, hogy csonka család vagyunk, most bizonyíthatunk - nevetek.
- Anya éhes vagyok - halljuk meg a mellettünk álló Sophie hangját.
- Tudod mit? Öltözzünk fel és reggelizzünk meg együtt az oviba menet - guggol le Lau, majd Sophie felrohan az emeletre ő pedig utána. Amíg drága feleségem a lányommal bohóckodik, elfoglalom a fürdőt, legalább most van is esélyem bejutni. Nem tudom mennyi időt töltöttem a forró víz alatt, de Laura dörömbölése zavarta meg gondolataim furcsa fonalát. Nem tudom hogy hoztam össze a poloskát a palacsintával, de megoldottam és legalább már tudom, hogy mit fogok reggelizni.
Ahogy kiléptem az ajtón Lau berohant és magára zárta. Lementem a nappaliba, ahol Sophie a kis babakocsiját tologatta. Ennek nézésével jó sokáig, vagyis addig amíg Laura le nem fáradt hozzánk.
- Mehetünk? - keresgél a táskájában.
- Persze - kapom fel Sophie-t és a kezébe adom a babáját. Beültünk a kocsiba és elmentünk reggelizni, majd bementünk az oviba.
- Szia kincsem - ad egy puszit Lau Sophie arcára.
- Sze...- guggolok le én is és kezdek bele a kis rituálénkba.
- Ret...- folytatja Laura,
- Lek! - fejezi be édes hangon a kislányunk. Pont menni készültünk, mikor valaki valamivel betörte az ablakot. Valószínűleg egy füstbomba, mert a következő pillanatban kettőig nem lehetett látni a füsttől.
- APA! ANYA! - hallom meg Sophie kiabálását. Amint kitisztult a levegő rájöttem, hogy Sophie nem csak azért kiabált, mert még sosem történt vele hasonló. Babája a földön hevert rajta egy már ismert smiley.
- Ugye nem? - hallom meg keserves hangját a mögöttem ácsorgó Laurának. Kezébe adtam a babát, és kirohantam az utcára, hátha látok valamit, de semmi. Megcsörrent a telefonom, és már automatikusan azt hittem, hogy Ari az, de nem, Gibbs hívott vissza.
- Igen? - veszem fel.
- Kissé ideges a hangod minden rendben?
- Semmi sincs rendben oké?! Egy gyilkos szabadon járkál és nála van a lányom! - ordítok idegesen a telefonba.
- Az lehetetlen, még mindig a börtönben ül.
- Lehet, hogy a főnököm vagy, de nehogy már meg akard nekem magyarázni, hogy a feleségem hallucinál és, hogy az előbb nem rabolták el a lányomat mellőlem! - vágom le a telefont. Ha valami baja esik Sophie-nak, esküszöm puszta kézzel ölöm meg azt az embert.

- 16. fejezet -

- Laura -

- Anya! Apa! - nyit be a szobánkba Sophie.
- Igen kicsim? - kérdezi Ross csukott szemmel.
- Szerintem valaki van a házban - erre mind a ketten felülünk. Kezembe fogom a fegyverem és felállok.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy kimenj! - áll fel Ross is.
- Vigyázz Sophie-ra! - irányítom a lányom az apjához. Rájuk csuktam az ajtót, de még így is kihallatszott, hogy Sophie sír.
- Ugye anyu visszajön?
- Kicsikém, egészen biztos, hogy megoldja és pár perc múlva már itt is lesz. Nem lesz semmi baj - nyugtatgatja Ross, de ismerem és hallom a hangjában az aggodalmat. Lesétáltam a lépcsőn, persze a fegyver végig előttem volt. Mivel még nem rendeztük be a nappalit, ezért egyből feltűnt a walkie-talkie, ami az üres helyiség közepén hevert. Felvettem és beleszóltam.
- Haló!
- Igazán szép ez a környék nem gondolod Laura? Egy nagy családnak pont ilyen helyen kell élnie. Nem értem... Két gyerek és egy férj és még mindig csinos. Az anyád is pontosan ilyen volt. Kár, hogy már csak a lányát láthatom - nevet gonoszul Ari, messziről megismerem a hangját. - Ja és a kislányod is igazán szép. Szőke, akárcsak az apja, kíváncsi vagyok milyen lesz a következő.
- Hagyd őket békén! - sziszegem a fogaim között.
- Akadályozz meg! Egyébként tetszik ez a kis fekete mini pizsi, azt hittem 16 éves korod óta nem hordod.
Odarohanok az ablakhoz és a szemben lévő fán egy igazán ismerős alak ül.
- Hagyj minket békén! - mondom neki lassan és érthetően, mégis szörnyen idegesen, de választ már nem kapok. Ari elrohan a házak között és a hatalmas sötétben már nem is látom. Idegesen felrohanok és berontok a szobába. Mielőtt még bármit mondhatna megakadályozom.
- Sophie, kincsem maradj itt és feküdj be az ágyba, mindjárt mi is jövünk! - húzom ki a a szobából  Ross-ot. - Tudja, hogy hol vagyunk - borulok sírva a nyakába, mire erősen magához szorít.
- Szólni kéne Gibbs-nek. Nem vagy biztonságban - fogja meg az arcom, közben mélyen a szemembe néz - mire még jobban elkezdenek folyni a könnyeim. - Pontosan mi történt? - erre leveszem a kezeit az arcomról és bele adom a kommunikáló eszközt.
- Tud Sophie-ról és a kicsiről is. Mindannyiunkra vadászik...
- Nem hagyom, hogy bántson. Ígérem. De most gyere, ne hagyjuk sokáig egyedül Sophie-t - csókol meg, majd felindulunk. Benyitottunk a szobába és befeküdtünk a már alvó Sophie mellé.
- Olyan békésen pihen - igazítom rá a takarót.
- Ígérem hamarosan mi is ilyen békésen pihenhetünk. Addig pedig...
- Reméljük a legjobbakat.
- Jó éjt kicsim! - ad egy puszit a fejemre.
- Neked is.